indiai kultúra Kultúrnemzet MITEM Színházi Olimpia

Történetek a Mahábháratából

Bámulatos energiával működött az olasz Teatro Tascabile di Bergamo és az indiai Kalatharangini Kathakali School művészei közötti összhang, amelynek eredményeképpen egy nevettető, elgondolkodtató, felemelő kathakali estének lehettünk részesei. A színházi olimpia és a Mitem ismét igazi kuriózumot tárt a közönség elé.

2023. 05. 31. 9:30

Pompás jelmezek és arcfestések. A történetek dramatikus bemutatása és csoportos jelenetek. A mozdulatokat precízen kiemelő, az előadás egésze alatt a színpadon tartózkodó zenészek. Ezek mind egyedivé teszik a kathakalit, ami egyike India nyolc klasszikus színházi formájának.

A kathakali külső jegyei, formanyelve

Ez a stílus könnyen dekódolható maszkokat (arcfestés) alkalmaz, amelyek segítségével első ránézésre is felismerhetők az archetipikus szereplők, megállapítható szándékuk, személyiségük. Az arcfestésen kívül különleges, papírmasészerű, arcra applikált kiegészítőkkel, státusszimbólumként funkcionáló hatalmas koronákkal és kosztümökkel dolgoznak. Ezek összességében nagyon nehezek, egy teljes öltözet akár ötven kilót is nyomhat. A zöld festés a hősiességet jelenti, míg vörös színt kapnak a gonosz szándékú szereplők: a vörös bajusszal vagy egyéb vörössel kiemelt arcok a személyiség rejtett romlottságáról tanúskodik. Minél több piros van az adott karakter arcán, annál gonoszabb. Fekete arca van az erdőlakóknak, a vadászoknak és semleges karaktereknek, ám a konspiratív és démoni alakoknak is, ám náluk mindig láthatunk vörös csíkokat is. Sárga színű a szentek és a nők arca. Utóbbiak fejdísz helyett a keralai régió hagyományainak megfelelően a fejtető bal oldalán hordott kontyot viselnek, amelyet arannyal átszőtt vörös kendő fed. Ezeken kívül olyan speciális testtechnikákkal is dolgozik a stílus (speciális kéztartások, mudrák, virtuóz mimika és szemjáték), amelyek alapján az elmesélt történetek viszonylag könnyen dekódolhatók azok számára, akik már láttak valamilyen indiai klasszikus mozgásszínházat. Hiába nincsenek díszletek, a rendkívüli kosztüm- és emberigény miatt nagyon problémás az egyes produkciók szállítása, s ilyen módon ritka, hogy egy-egy társulat Európában turnézzon.

Hazai találkozások a kathakalival

Járt már Magyarországon kathakali tánccsoport: 1976 augusztusában a Kerala Kalamandalam egy csoportja Szentendrén. Ez a csoport ugyanazon az egyetemen tanult, ahol a Mitemre érkező csoport mesterei is, akiknek a nevében szinte egytől egyig az erre utaló Kalamandalam szót olvashatjuk. Viszont e mostani volt az első hazánkban bemutatott olyan est, amelynek legfőbb különlegessége az, hogy nem csupán egy rövid performanszot, hanem egy egész éjszakán át tartó rituális előadást láthattunk. Május 26-án 21 órakor kezdődött, és a napfelkelte üdvözlésével ért véget 27-én reggel öt órakor. A kathakali sajátosságairól korábban már hírt adtunk az indiai és olasz művészek előzetes prezentációjának tudósításában.

Az alapmű és a cselekmény

A Mahábhárata India egyik hőseposza. Az eposz kelléktárából ismerősek lehetnek az állandó jelzők vagy a környezet érzékletes leírása – mindez megtalálható ebben a műben csakúgy, mint a jól ismert homéroszi művekben. Terjedelmét és a szereplőviszonyokat tekintve azonban nagyságrendekkel nagyobb és összetettebb írásról beszélhetünk (az Íliásznál legalább háromszor hosszabb). Egyik fejezetét alkotja a Bhagavad-gítá, amit Indiában szent könyvként tisztelnek, s amelyben Krisna felfedi valódi, isteni lényét barátja, Ardzsuna előtt, hogy megossza vele a transzcendentális tudást, és elé tárja a világmindenség legfőbb törvényét, a dharmát. Krisna a többi fejezetben is megjelenik, ám a szövevényes történetek középpontjában egy család kettészakadt, ellenségeskedő tagjai állnak. Az öt pándava testvér (Pándu fiai) és unokatestvéreik, a kauravák versengéséről, a Pándu-fiak száműzetéséről, majd a két család háborújáról mesél az elbeszélő. Pándut egy átokkal sújtották, ami szerint meghal, ha feleségeihez ér. Emiatt három fiát egy-egy félisten földi megtestesülése nemzette feleségeinek. Nyilvánvaló, hogy a teljes eposz elbeszéléséhez rendkívül kevés lenne egy éjszaka. A kathakali csoport ezért három, egymáshoz csupán lazán kapcsolódó elbeszélést választott ki. Ezekben nagyjából ugyanazok a szereplők jelennek meg. Az elsőben a gyermek Krisna és Putana démonasszony, a másodikban az egyik pándava, Bhíma és felesége, Draupadi, valamint féltestvére, Hanumán, míg a harmadikban mind az öt pándava fivér, közös feleségük, a szépséges Draupadi, barátjuk, Krisna, valamint a kauravák közül Durjódhana, Dusászana és gonosz nagybátyjuk, Sakuni.

A stílus rituális keretei

A dípa, azaz az olajlámpás meggyújtásával kezdődik az est, amely a klasszikus indiai táncestek és művészeti programok alkalmával mindig elengedhetetlen kellék. A lámpás a színpad közepén helyezkedik el, és végig a színen marad. Az elektromosság felfedezése előtt a lámpásnak gyakorlati jelentősége volt, ugyanis csak ezáltal váltak láthatóvá a táncosok mozdulatai. A régi időkben a színészek az előadás adott pontjain kézbe is vették a lámpást, hogy a fényt arcukra irányítva jobban láthassa mimikájukat a közönség. Ez manapság már nem szokás, és nem is szükséges.

Az egész éjszakás előadás során három történet elevenedik meg. Ezek előtt viszont a zenészek bemutatkozásának lehetünk szem- és fültanúi, akik egyenként megszólaltatják hangszereiket. Egy dobos a kétfenekű maddalamon játszik, társa a bottal ütött csendán, míg két énekes kézi cintányérokkal kíséri a táncosokat. Az énekesek olyan összhangban vannak, hogy sokszor nehéz megkülönböztetni, kit hallunk: egymásnak adogatják a bonyolult dallamokat, amely ritkán ér véget, s fonalként szövi át a mozdulatokat. A dobosok feszülten figyelik a táncosok minden rezdülését: a hátizmok alapján látják, milyen mozdulat következik, s ahhoz milyen hangulatú dobjáték illik. A zenészek a színpad bal oldali és hátulsó részein állnak.

További Kultúra híreink

Eugenio Barba: A csend alapján ítélem meg a közönséget

Az első táncos részben a férfi energiát megjelenítő Krisnát és a női energiát képviselő Shaktit láthatjuk – mind a kettejüket két-két táncos jeleníti meg. Először egy kendő mögött mutatkoznak, csak magas koronájukat láthatjuk. Ez egy olyan visszatérő motívum, amely minden megjelenő karakter belépőjét megelőzi. A legelső mozdulatok csak az isteneké. Ezt követően namaszkáramot vagy bhúmi pranamot, azaz (föld)üdvözletet mondanak (még mindig a kendő mögött), amely tiszteletadás a földanya előtt, amelyen taposni fognak. A mozdulatsort követően minden zenésztől és hangszerétől áldást kérnek táncukra. Ez szintén egy olyan momentum, amelyet minden olyan színész megismétel első belépőjekor, aki még korábban nem lépett színre.

A három közül az első

Az első történet a Putanamoksam, ami Putana démonasszony a gyermek Krisna elleni gyilkossági kísérletéről, majd a felszabadulásról szól. Hiába tűnik nehéz témának, a démon története valójában inkább bohózatra hasonlít. Az indiai mitologikus történetekben ugyanis minden karaktert jellemzi a túlzás, az egyes személyiségjegyek felnagyítása – a hősök sok esetben túl büszkék vagy meggondolatlanok, a démonok túlzottan kevélyek és nagyravágyók, amellyel ellentétben áll a félistenek makulátlansága. Putana alakja groteszk: szépnek hiszi magát, de minden cselekedete ügyetlen, meg van győződve erejéről és arról, hogy álnok küldetése sikerrel járhat, míg rá nem jön arra, hogy az univerzum fenntartójaként ismert Visnu földi megtestesülésével, Krisnával szemben nem győzedelmeskedhet. Kamsza királytól azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a gyermek Krisnát, akit szoptatás közben akar megmérgezni, ám az isteni lény a tejjel együtt az életerőt is kiszippantja belőle.

A démont arcfestéséről ismerhetjük fel, amely fekete alapon fehérrel és vörössel barázdált, ruhája lila, fejdísze fekete, jellemző tárgya erdőlakóként két leveles faág. A karakterek nem beszélnek, ám egy-egy jellegzetes hangot hallatnak. A démonasszony esetében ez egy boszorkás rikoltás. Mozdulatai hirtelenek, dinamikusan mozog a színpadon. Rikoltásaival tarkított készülődése, izgatottsága teszi leginkább komikussá.

Ahhoz, hogy Krisnához közel férkőzzön, gyönyörű hölgynek álcázza magát. Ez az átváltozás szó szerint megtörténik, tehát az addig Putanaként megismert színész helyét az veszi át, akit a későbbi jelenetekben Draupadiként is láthatunk. A jó szándékú nőalakot bordó szegélyű fehér ruhában láthatjuk. A démon emberi alakját elbűvöli Krisna városának, Ambadinak szépsége, s majdnem elfelejti küldetését az édes gyermeket megpillantva. A korábban látottakhoz képest Putana elbűvölő alakja bájosan mosolyog, ha valami érdekeset lát, kecsesen oldalra tartja fejét, és egyáltalán nem rikoltozik. A színész játéka feledtetni tudja, hogy ebben a stílusban a hölgyek szerepét is férfiak játsszák. Küldetését beteljesítve a csecsemő életére tör, amely vesztét okozza. Ekkor visszaváltozik eredeti formájába, s így részesül az isteni kegyben. Az ugyanis, hogy az Úr által leli halálát, automatikus feloldozást jelent számára a bűnei alól.

Filozófiai kitekintés

Az indiai mitológiában ez egy visszatérő motívum: sok olyan történet létezik, ahol az istenség aspektusa ellen egyik követője sértést követ el, amelynek következménye az, hogy az illetőnek démonként kell újjászületnie. Ebben az alakjában mindent elkövet azért, hogy az Úr avatárját (megtestesülését) elpusztítsa, ami eleve kudarcra van ítélve, ám halálakor a felszabadulás kegyében részesül. Ebből láthatjuk, hogy az indiai filozófia felfogása szerint a valóság illúzió. Az isteni természetű lélek testet ölt annak érdekében, hogy tapasztalatot szerezzen és fejlődjön. Ez a test lehet félisteni, démoni, állati vagy emberi – ez utóbbiban érhető el a fejlődés a leginkább. A Bhagavad-gítá szerint:

A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető. Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.

Ahhoz, hogy az ember megszabaduljon az anyagi világ terheitől, transzcendentális tudást kell szereznie, azaz el kell fogadnia azt, hogy ő valójában nem a teste, hanem lélek, s ebben a tudatban kell megerősítenie elméjét. Ez a jógik útja – ám láthatjuk a mitológiában bemutatott másik utat is, amelyben nemcsak az egykori félisteni létű démonok, hanem hataloméhes emberek, legtöbbször harcosok vagy királyok is szembeszállnak az istenséggel (és így a dharmával), aki viszont végzetes csapásával helyreállítja a rendet, és felszabadítja őket. Mindez bizonyságot ad arra, hogy az úgynevezett jó és gonosz ugyanúgy az anyagi teremtés és az isteni kedvtelések része. Ezek a történetek példázatok, amelyek célja az emberek nemesítése. Ennek megfelelően az indiai történetekben mindig győzedelmeskedik a protagonista, a jóság kötőerejének (szattva gúna) képviselője.

A három közül a második

Másodízben a szaugandikam virág megszerzésének lehettünk szemtanúi. Az öt pándava testvér egyike, Bhíma és felesége, Draupadi egy mennyekből aláhulló különleges virágra lesz figyelmes erdei tartózkodása során. Draupadinak annyira megtetszik ez a virág, hogy megkéri férjét, hozzon neki többet belőle. A szaugandikam virág felkutatása azonban nem egyszerű. Bhíma egy ideig húzódozik, majd vállalja a feladatot. Elindul az erdőbe, ahol különböző állatokat pillant meg. Egy elefántot, amely ágakat tör le, azok leveleit eszi, a csupasz ággal pedig hátát vakargatja, ezt követően pedig homokkal fürdik. Egy kígyó megtámadja, az elefánt pedig kétségbeesetten próbál szabadulni. A harchoz végül egy oroszlán csatlakozik, aki felnyitja az elefánt testét, hogy lakmározzon húsából. A jelenet különlegességét az adja, hogy a három állatot a Bhímát alakító színész, a nagy tudású Kalamandalam Balasubrahmanian formálja meg. Pár másodperc alatt képes átalakulni a vakmerő hősből félénk elefánttá, álnok kígyóvá és vérszomjas oroszlánná. Pozícióváltásainak köszönhetően mindig egyértelmű, mely szereplőt jeleníti meg, mozdulatait pedig precízen követik a zenészek, amelynek köszönhetően a néző szeme előtt megelevenedik az erdei élet-halál harc.

Bhíma a legnagyobb fizikai erejű az öt testvér közül, a hirtelen, meggondolatlan tettek jellemzik. Ennek megfelelően az állatok harcát látva továbbáll, azonban nagyon nagy zajt csap az erdőben. Felzavarja az itt lakó Hanumánt, aki a vánarák, az erdőben lakó intelligens majmok egyike. Alakja ismerős lehet a másik indiai nagy eposzból, a Rámájanából, ahol Ráma herceg követőjeként játszik fontos szerepet. Itt fontos megjegyezni, hogy Hanumán és Bhíma apja ugyanúgy Váju, a szélisten, így ők féltestvérek. Hanumán örül féltestvérének, ám bosszantja, hogy az megzavarja az erdő csendjét, így elhatározza, hogy megleckézteti. Mozgásra képtelen öreg majommá változik, és Bhíma útjába fekszik. Bhímát először feldühíti az öreg, majd mikor az farkával elkapja botját, amivel arrébb akarja mozdítani, és nem ereszti, akkor rájön, hogy félistennel van dolga. Arra kéri alázatosan, fedje fel igazi formáját. A két testvér ezután megbékül, és Hanumán megmutatja a hősnek a különleges virágok felé vezető utat.

Hanumánt Mario Barzaghi, a Teatro dell’Albero művésze mesterien jeleníti meg. Játéka által hűen képes bemutatni a vánara sajátos mozgását, játékos személyiségét. Ugrál, leguggol, összességében egyfajta légiesség jellemzi lépéseit. Az öreg majommá való átalakulása érzékletes, egy székre állva megy végbe a metamorfózis, amelynek során addigi könnyed stílusa is varázsütésre alkalmazkodik új, képzeletbeli alakjához. Kosztümje fehér, majompofát mintázó papírmaséval egészül ki, fejdísze kalapszerű.

A három közül az utolsó

A bemutatott történetek közül az utolsó a leghosszabb (háromórás) és a legrészletesebb, illetve ebben szerepelnek a legtöbben. A Mahábhárata egyik kulcsfontosságú jelenetét láthatjuk, amelyben a kauravák vezetője, Durjódhana gonosz tervet eszel ki azért, hogy megszerezze a pándavák irányítása alatt lévő birtokokat, palotákat és egész vagyonukat. Durjódhana alakját a kathakali egyik leghíresebb mestere, a nyolcvankét éves Sadaanam Krishnankutty testesíti meg, akinek érett és kifejező mimikája tökéletesen leírja az antagonistát. Ő nem az, aki testi erejével lép fel, inkább cselszövést használ, s akaratát a retorika eszközeivel – ez jelen esetben a kimunkált arcjáték által látható – képes érvényesíteni. Álnokságát zöldre festett arcán látható vörös csíkok jelzik.

Durjódhana testvérével, Dusászanával és nagybátyjukkal, Sakunival az öt fivérhez mennek látogatóba, ahol meggyőzi a pándavák legidősebbikét, hogy játszanak kockajátékot Sakunival. A legidősebb testvér, Judhisthira ebbe először nem akar belemenni, de végül mégis sikerül meggyőzniük. Ebben az elbeszélésben Judhisthirára Dharmaputraként hivatkoznak, mivel apja Dharma félisten – így fia a kötelességtudatot testesíti meg. A kockajáték során a király azonban sorra mindent elveszít: vagyonát, palotáját, majd lassan az összes testvérét, feleségét, Draupadit és saját magát is. Rabszolgasor várná a fivéreket a kauravák uradalmában, ám egy kétségbeesett utolsó játékkal megpróbálja megfordítani a család szerencséjét. Ha nyer, mindent visszakapnak, ha veszít, akkor tizenkét évre száműzetésbe kell vonulnia a testvéreknek, majd egy évig álruhában járniuk: ha ekkor felismerik őket, akkor újabb tizenkét évig kell bujdosniuk. Dharmaputra veszít, családja szolgasorra jut. Manu törvénykönyve egyébként azt írja elő, a király tartózkodjon a szerencsejátéktól, s ezt a szabályt a mai napig is sokan vallják a magasabb kasztba tartozók közül.

Durjódhana velejéig romlott testvérének, Dusászanának ez azonban nem elég: Draupadit arra akarja kényszeríteni, hogy szolgaként az egész palotáját (saját otthonát) takarítsa ki. A fivérek makulátlan feleségét a balkon jobb oldali bejáratánál kísérik előre (palotája az egész színház). Ellenállását és hitetlenkedését mindenki közelről megfigyelheti. Mikor visszautasítja Dusászana megalázó utasítását, akkor az az egész család szeme láttára megpróbálja őt levetkőztetni. Draupadi Krisnához fohászkodik, aki minden bajba jutottat megsegít. Krisna a hívásra válaszul megbűvöli a hölgy ruháját (száriját), amely végtelenné válik, s ezáltal nem tudja az álnok kaurava elvenni becsületét. Draupadi ekkor megátkozza Dusászanát: Bhíma fogja őt megölni, vérét meginni, majd vérével megmosni Draupadi haját. Az ezt követő cselekmény már azután játszódik, hogy a testvérek az erdőbe vonultnak. Draupadi Krisnát kérleli, hogy próbálja meggyőzni a trónbitorlókat arról, hogy az ítéletet mérsékeljék, és vagyonuk egy részét juttassák vissza a jogos tulajdonosoknak. Krisna ezt elfogadva tárgyal Durjódhanával, aki azonban rendíthetetlen. Ezután a kuruksétrai csata (a Mahábhárata cselekményének csúcspontja, az ellentétben álló család két felének megütközése) rövidített változata következik, ahol Krisna különleges erővel ruházza fel Bhímát, hogy be tudja teljesíteni Draupadi bosszúját. Ezt követően Krisna tánca következik, amely a jogos kötelességteljesítés ünnepe.

A történet megvalósítása kitűnő érzékkel és szemléletes technikai megoldásokkal történik. A kockajáték és az azt megelőző vita során a színészek mimikáján és a zenészeken van a hangsúly, akik minden szereplőhöz más-más dallamot és ritmust társítanak. Így rendkívül érzékletes a családtagok szembenállása. Az utolsó jelenet azonban több addig nem látott momentumot is tartogat. Míg a játszók addig kizárólag a színpadon mutatkoztak, Dusászana a közönség közé merészkedik, a zsöllyék mellett, bal oldalon várja ellenfelét. Közelről megtekinthetjük élénkvörös arcfestését, az arcára erősített fehér kiegészítéseket és még valamit: állatias, megnagyobbított szemfogak merednek ki szájából. A dramaturgiai csúcspont az átok beteljesülése – Bhíma párharca Dusászanával –, míg a filozófiai csúcspontot Krisna utolsó tánca jelenti, amely megtisztulást, megbékélést hoz a véres jelenetek után. Szó szerint véres jelenetek, hiszen a két harcos egymásnak feszülésének vége az, hogy Bhíma feltépi Dusászana testét, majd iszik a véréből. Az élettelen testből kibuggyannak a belsőségek, amelyeket bábos látvánnyal és kellékekkel jelenítenek meg.

Krisna karakterét és záró táncát fantasztikus precizitással kivitelezi Alessandro Rigoletti, a Teatro Tascabile de Bergamo művésze. A Visnu avatárjaként ismert hőst rögtön fel lehet ismerni sárga ruhájáról és a kék bőrét jelző felsőrészről. Arca a hősöknek megfelelően zöld festést kap. A szikár olasz táncos tökéletes ebben a szerepben. Lépései nagy technikai tudásról, míg arcjátéka és kézmozdulatai rendkívüli érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. Ő és társai is jó példák arra, hogy szorgalommal és alázattal elsajátíthatók az idegen kultúrák rituális mozgásformái.

Az olasz és az indiai társulat együttműködése képes elfeledtetni a nézővel a tér és az idő határait. Egyfajta kozmikus vákuumot hoznak létre, amelyben képesek életre kelni az archetipikus alakok. Van abban valami igazság, hogy napnyugtától napkeltéig különleges időszak, határhelyzet alakul ki, amelyben a mítoszok istenei, hősei, démonjai megelevenednek a színészi testekben.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!

Borítókép: Bhíma az öreg majommá változott Hanumánt próbálja elmozdítani útjából (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)